Szabadság önmagunktól, a szavaktól, egymástól.

Történt egyszer, hogy Están az Árapataki székely hazafelé tartott kocsival. Mielőtt beért volna a faluba, az úton, ahol épp kezdődtek az első házak, cigány gyerekek játszottak. Vagy tízen. A legidősebb ha volt 10 éves. Nem érdekelte őket a közelgő autó. Están lassított, majd óvatosan rájuk dudált. Mire egy kócos leányka felnézett, majd bemutatta ügyesen a középső ujját. Están jót nevetett, még a könnye is csorgott, félrehúzott, kiszállt az autóból, és nevetve egy barackot nyomott a megszeppent kislány fejére, ezekkel a szavakkal:
- Ezt a bátorságodért, hogy fel merted mutatni a középső ujjad.
Ui: Azóta mindig, amikor ott megy el az autóval a kislány vidáman nevet, és egyfolytában az ujját mutatja, önfeledten, nem egyszer, százszor. Szívből jövően. De félreáll az útból....