Egy ember ül az óceán partján
egyedül.
Körülötte csend honol,
ezer madár dalol,
a sziget szívében, őserdő mélyén.
Előtte a végtelen óceán,
amely most, mint akadály
terül el közte és otthona között.
Nekimenni úszva... kész halál.
Pedig hányszor határozta el magában
az otthon utáni vágytól fűtve.
Leküzdi ő ezt az akadályt,
képzeletben ezerszer véghez is vitte.
E hőstettet.
De minden reggel hideg tajtékkal ébredt,
homlokán.
Mert a képzelet, az bizony sajnos... képzelet,
nem maga a hatalmas, mély óceán.
Eszébe jutottak pihenő napjai,
tengerész lévén, kocsmák mélyén
töltötte el,
hol rengeteg történet, mende-monda
születik.
Rumos, bagós illatok hatására
a képzelet csak úgy egyre-másra,
megszüli szörny gyerekeit.
A zöld liános képet, nem felejtette el
sosem
spanyol tengerész mesélte,
ki biztos az ördöggel cimborál.
Másként érthetetlen, túlélt több száz vihart.
S mesélt hullámok ringatta holttestekről,
moszatos zöld vízben málló tetemekről.
Egy ember ül az óceán partján
egyedül.
Körülötte csend honol,
ezer madár dalol,
a sziget szívében, új otthonán.
0 Megjegyzések